Nagy készülődés előzte meg zarándokutunkat amely Lengyelországba vezetett. Már az indulás előtt fél évvel elkezdődött a szervezése amelyet Krisztián testvérünk, barátjával Bálinttal szervezett. Engem felkért hogy az út folyamán legyek a lelki vezető, amelyet örömmel fogadtam el, hisz Lengyelországban még sohasem jártam és bizony nagyon vágytam oda. Pilisről és Dánszentmiklósról sikerült is 14 embert összeszednem, a többiek szerte az országból jelentkeztek. Voltak Pestről, Kecskemétről, Vácról, Sződligetről, de még messzebbről is. Emiatt kicsit izgultam is mennyire lesz egységes a társaság. Hétfőn kora reggel volt az indulás. Mindannyian álmosan ám mégis jó kedvvel és nagy izgalommal indultunk útra. Konkrétan nem akarom leírni az utat, hisz visszaadni azt amit átéltünk nagyon nehéz, szinte lehetetlen. Egy-két élményt mégis szeretnék veletek megosztani.  Először is azt megtapasztalni, hogy Lengyelországban mily nagy a hitük az embereknek csodás volt. Zarándokhelyen voltunk leültünk és 1 perc alatt annyi papot láttam, mint nálunk Magyarországon bármelyik nagy búcsújáróhelyeinken 1 óra alatt. Nagyon sok fiatal lelkipásztor akik reverendában vezették a híveket, ki hangosítón keresztül énekeltek, imádkoztak. Felemelő érzés volt, de egyben elgondolkoztatott nálunk miért nincs így? A fiatalok mért nem jelentkeznek a papságra, mért oly kevés nálunk a papi hivatás. Tennünk kell valamit és imádkozni leendő papi és szerzetesi hivatásokért.  

Mindennap szentmisén vettünk részt és csodálatos , felépített beszédet hallhattunk, amely beszédek elgondolkoztatóak és elmélkedésre serkentőek voltak. A különböző helyek ahol misézhettem, a beszédek mindenkinek lehetőséget adtak a lelki felfrissülésre.

Egy alkalommal mikor gyóntattam és nagy örömömre éltek is az emberek a gyónás adta lehetőséggel, betérdelt egy lengyel pap és saját anyanyelvén elkezdte gyónását. Mondtam nem értem, én Magyar vagyok. Mosolygott és folytatta gyónását latinul. Csodálatos érzés volt, hogy bár rég tanultam a latint, de akkor ott az Isten eszembe jutatta és megértettem és Isten szolgája lehettem és feloldozhattam a bűnbánó papot.

Esténként szabad program volt és ez lehetőséget adott egymás megismerésére, kötetlen beszélgetésre. Csodásak voltak ezek az esték, mikor leültünk és kortól, nemtől függetlenül beszélgettünk az Egyházról az Istenről, a hitről. Elmondhatom és remélem a többiek véleménye is ez, hogy egy csodálatos kis csapat, közösség kovácsolódott így egybe.