II. JÁNOS PÁL PÁPA DIVES IN MISERICORDIA KEZDETŰ ENCIKLIKÁJA SZENT ISTVÁN TÁRSULAT AZ APOSTOLI SZENTSZÉK KÖNYVKIADÓJA BUDAPEST, 1981. A HIVATALOS LATIN SZÖVEGBŐL FORDÍTOTTA DR. DIÓS ISTVÁN ISBN 963 360 119 3 összkiadás IBSN 963 360 152 5 III. kötet ELŐSZÓ A Szentatya 1980. november 30-án, Ádvent első vasárnapján délben a következő szavakkal adta át az Egyháznak második enciklikáját, amely szorosan kapcsolódik az1979. március 4-én kelt Redemptor Hominis enciklikához: "Ha hasonlattal akarunk élni, elmondhatjuk, hogy az Ádventtel mindig újra kezdődik az emberi szívek zarándoklata Krisztus felé, aki kinyilatkoztatja nekünk az Atya és az Ő szeretetének misztériumát. Ezért óhajtottam nagyon, hogy Ádvent első vasárnapjához kapcsolódjék a Dives in misericordia enciklika megjelenése, melynek legfőbb célja, hogy az Atya szeretetére emlékezzen és emlékeztessen, amely Krisztus egész messiási művében megnyilvánult, világrajövetelétől kereszthaláláig és föltámadásáig... Az Egyháznak és a világnak szüksége van az irgalomra, melyben testet ölt az a szeretet, mely erősebb a bűnnél és mindenfajta rossznál, mely az embert földi élete folyamán behálózza." A pápa tanít: gondosan megszerkesztett teológiai traktátust ad kezünkbe, és komoly elmélkedésre serkent. Az enciklika minden sorában az elmélkedő, a világért atyaként aggódó pápa szava szól. Éppen ezért nemcsak a szöveggel kell találkoznunk, hanem törekednünk kell arra is, hogy a pápával együtt elmélkedjünk az irgalomról. TARTALOMJEGYZÉK ELŐSZÓ ELSŐ RÉSZ AZ ISTENI IRGALOM MINT FELSZÓLÍTÁS 1. Krisztus szava az Utolsó Vacsorán 2. Az enciklika célja: Krisztusban megmutatni az "irgalom Atyját" 3. Az Egyház az irgalom Istenéhez vezeti az embert 4. A teocentrikus és az antropocentrikus szemlélet összetartozása 5. Krisztus "elmagyarázta" nekünk Istent 6. Krisztus láthatóvá tette az irgalom Atyját 7. A mai ember nem érti az irgalom fogalmát 8. A világ veszélyeztetett állapota 9. Az irgalom felszólítás az Egyház felé 10. Könyörögnünk kell az irgalomért MÁSODIK RÉSZ AZ ISTENI IRGALOM KINYILATKOZTATÁSA I. KRISZTUS KINYILATKOZTATJA ISTEN IRGALMÁT 11. Kinyilatkoztatását elsősorban a "szegények" értik 12. Irgalmassága tanúság messiási küldetése mellett 13. A messiási irgalom tettekben fejeződik ki 14. Krisztusban megtestesült az isteni irgalom 15. Prédikációinak fő témája az irgalom 16. Az isteni irgalom tény és törvény 17. Krisztus az irgalom kinyilatkoztatása és mintaképe II. AZ IRGALOM KINYILATKOZTATÁSA AZ ÓSZÖVETSÉGBEN 18. Az isteni irgalom Izrael számára tapasztalat volt 19. A szövetség megszegése és az isteni irgalom 20. Isten irgalma erősebb, mint a nép bűnei 21. A szorongatott ember az irgalomhoz menekül 22. A kivonulásban megtapasztalt irgalom 23. A hitszegés megbocsátása 24. Az irgalom megmutatkozása Isten és népe kapcsolatában 25. Az irgalom a zsoltárokban 26. Az irgalom az Úr és népe közötti párbeszéd lényege 27. Az irgalom személyes megtapasztalása a bűnbánatban 28. Az igazságosság és az irgalom összetartozása Istenben 29. Az irgalom végighúzódik az üdvtörténeten III. AZ IRGALOM KINYILATKOZTATÁSA AZ EVANGÉLIUMBAN 30. A Magnificat és a Benedictus 31. A tékozló fiú példabeszéde 32. A tékozló fiú bűne az ősbűnnek is képe 33. A tékozló fiú bűne a személyes bűnöknek is képe 34. A bűnben a személyes méltóság veszett el 35. A tékozló fiú hazatérésnek igazi oka 36. A tékozlás bűne az atyát is sértette 37. Az atya alakja Istent mint Atyát képviseli 38. Az atya örömének forrása 39. Az atyai irgalom fölemel és visszaadja az elveszett fiúi méltóságot 40. Az irgalom közös értéktapasztalat 41. A megtérés a szeretet és az irgalom jele a világban IV. AZ ISTENI IRGALOM MEGJELENÉSE A HÚSVÉT MISZTÉRIUMÁBAN 1. A kereszt mint az igazságosság és az irgalom jele 42. A megváltás megmutatja Isten hűségét és az ember méltóságát 43. A kereszt fordulat az irgalom kinyilatkoztatásában 44. Isten irgalmassága szeretetben fakad és benne hoz gyümölcsöt 45. Isten a keresztben teszi tökéletessé a teremtést 46. A kereszt a szövetség jele is 47. Az utolsó szó a föltámadásé 2. Krisztus föltámadása mint az isteni irgalom kinyilatkoztatása 48. A kereszt ítélet a halál fölött 49. A végső beteljesedés alapja letétetett a húsvéti misztériumban 50. Ebben a világban a szeretet megnyilvánulása az irgalom 51. Krisztus irgalmat kér 52. Az irgalomra kötelező "édes törvény" 53. A húsvéti misztérium az irgalom kinyilatkoztatásának beteljesedése 54. A föltámadt Krisztus az irgalom forrása 3. Mária, az Irgalom Anyja 55. A Húsvétban a Magnificat próféciája is beteljesült 56. Mária részese az irgalom kinyilatkoztatásának 57. Tapasztalta és "kiérdemelte" az irgalmat 58. Istenanyasága teszi Máriát az irgalom eszközévé 59. A Zsinat tanítása Máriáról HARMADIK RÉSZ A MI VILÁGUNK ÉS AZ ISTENI IRGALOM I. VILÁGUNK KÉPE 1. Korunk jellemző vonásai 60. Pozitív adatok 61. Nyugtalanító jelenségek a Zsinat idején 62. A mai helyzet 2. A korunkat fenyegető veszedelmek 63. A háború veszedelme 64. "Békés" veszedelmek 65. Kettős veszélyérzet 66. Szociális ellentmondások 67. A félelem orvoslási kísérletei 3. Az igazságosság a mi világunkban 68. Az igazságérzet növekedése 69. Az Egyház együttérez az emberekkel 70. Az igazságosság a gyakorlatban eltorzul 71. Az igazságosság önmagában nem elegendő 72. Korunk erkölcsi bajai II. ISTEN IRGALMA AZ EGYHÁZ KÜLDETÉSÉBEN 1. Az Egyház feladata, hogy folytassa az irgalom kinyilvánítását 73. Vállalnia -- vallania, hirdetnie és élnie -- kell az isteni irgalmat 74. Az irgalom jelenléte az Egyház imádságos és liturgikus életében 75. Az Egyház élete bizonyítja az irgalom nagyságát 76. Jézus Szíve az irgalom koncentrált kinyilatkoztatása 77. Az Eucharisztia és az isteni irgalom megtapasztalása 78. A bűnbánat szentsége és az isteni irgalom 79. Az Egyház hirdeti és vallja a megtérést 80. A megtérés nem átmeneti tett, hanem állapot 81. Az ökumenizmusnak is föltétele az irgalmas szeretet 2. Az irgalmas szeretet emberi gyakorlása 82. Az irgalmas szeretet gyakorlása kötelességünk 83. Aki irgalmas: ajándékoz és ajándékot nyer 84. Az irgalmasság tette mindig kölcsönös 85. Az irgalom és az igazságosság összetartozik 86. Az irgalom valósítja meg igazán az emberi összetartozást 87. A nemes emberi kapcsolatok feltétele az irgalom 88. Akiknek különösen is szükségük van az irgalmas szeretetre 89. A világ emberibbé tételéhez szükséges irgalom 90. Az irgalom a megbocsátásban ölt testet 91. "Miképpen mi is megbocsátunk" 92. A megbocsátó irgalom nem rombolja az igazságosságot 93. Az irgalom az igazságosság legnemesebb formája 94. Az Egyház köteles szolgálata az irgalmas megbocsátás 95. Az irgalom szolgálata szegénységet követel BEFEJEZÉS IMÁDKOZZUNK ISTEN IRGALMÁÉRT 96. Az Egyháznak könyörögnie kell az isteni irgalom elnyeréséért 97. Hirdetnie kell a mai ember felé is az irgalmat 98. A megismert, gazdag tartalmú irgalomért könyörgünk 99. Az Egyház könyörgése minden ember javára szól 100. A nem hívőknek is meg kell érteniük az Egyház aggodalmát 101. Krisztus nevében, Máriával és a szentekkel együtt imádkozunk 102. Az Egyház azért él, hogy az irgalom jele legyen Függelék II. JÁNOS PÁL PÁPA TISZTELENDŐ TESTVÉREINEK, SZERETETT FIAINAK ÉS LEÁNYAINAK ÜDVÖZLETÉT ÉS APOSTOLI ÁLDÁSÁT KÜLDI! ELSŐ RÉSZ AZ ISTENI IRGALOM MINT FELSZÓLÍTÁS Krisztus szava az Utolsó Vacsorán 1. "Irgalomban gazdag Isten" Ő,1 akit Jézus Krisztus mint Atyát nyilatkoztatott ki, és az Ő Fiaként önmagában megmutatott nekünk és bizonyított előttünk.2 Errevonatkozóan emlékezetünkbe kell idéznünk azt a percet, amikor a tizenkét apostol egyike, Fülöp így szólt Krisztushoz: "Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és ez elég nekünk". Krisztus így válaszolt neki: "Oly sok ideje veletek vagyok, és nem ismertél meg engem?... Aki engem látott, Iátta az Atyát."3 Ezek a szavak abban az utolsó beszédben hangzottak el, mellyel Krisztus búcsút vett övéitől a húsvéti vacsora kezdetén, melyet azon szent napok eseményei követtek, melyekben egyszer s mindenkorra meg kellett bizonyosodnunk arról, hogy "Isten,... aki gazdag az irgalomban, igen nagy szeretete miatt, mellyel szeretett minket, amikor még halottak voltunk a bűnök miatt, Krisztussal együtt életre keltett minket".4 Az enciklika célja: Krisztusban megmutatni az "irgalom Atyját" 2. A II. Vatikáni Zsinat tanítását követve, s egyúttal szemmel tartva korunk különleges viszonyait, a Redemptor Hominis kezdetű enciklikát az emberről szóló igazságnak szenteltük. Ez az igazság a maga teljessége és mélysége szerint Krisztusban tárul föl előttünk. Most azonban, ezekben a kétséges és nehéz napokban egy másik és nem kevésbé jelentős igény arra késztet minket, hogy ismét ugyanabban a Krisztusban, a mi Urunkban fölfedjük az Atya arcát, aki valóban "az irgalmasság Atyja és a teljes vigasztalás Istene".5 A Gaudium et Spes konstitúcióban ezt olvassuk: "Krisztus, az új Ádám... teljességgel megmutatja az embernek az embert, és föltárja előtte legnemesebb hivatását"; ezt pedig "az Atya és az Ő szeretete misztériumának" kinyilatkoztatásában teszi.6 A Zsinat idézett szavai nagyon világosan tanúskodnak arról, hogy az embert természetének teljes méltóságában csak úgy lehet bemutatni, ha Istennel kapcsolathan látjuk az egész embert, s mindezt nem csupán fogalmilag, hanem magának az életnek egészen reális dolgaiban. Mert az ember és végső hivatása az Atya és az Ő szeretete misztériumának kinyilvánítása által tárul föl Krisztusban. Az Egyház az irgalom Istenéhez vezeti az embert 3. Ezen oknál fogva a jelen körülmények között javunkra válik, ha elemezzük ezt a misztériumot, mert az Egyház és korunk emberének sokféle tapasztalata késztet rá: oly sok emberi szív sürgető kérése, nemkülönben fájdalma és reménye, szorongása és várakozása követeli. Ezenkívül ha igaz az, amit a Redemptor Hominis kezdetű enciklikánkban meghirdettünk -- ti. hogy minden egyes ember az Egyház útja --, akkor azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, amire az Evangélium és a Hagyomány következetesen figyelmeztet, hogy ezt az utat minden egyes emberrel egyenként kell végigjárnunk, úgy, ahogy Krisztus kijelölte, amikor önmagában kinyilatkoztatta az Atyát és az Ő szeretetét.7 Valahányszor tehát Krisztus Jézusban az ember felé irányul ez az út -- mely a századok változó körülményei között egyszer s mindenkorra az Egyházra bízatott --, mindannyiszor az Atya és az Ő szeretete felé megyünk. A II. Vatikáni Zsinat ezt az igazságot korunk embere számára megerősítette. A teocentrikus és az antropocentrikus szemlélet összetartozása 4. De minél inkább az ember felé fordul az Egyház tevékenysége -- azaz mondhatjuk: minél inkább antropocentrikussá válik --, annál inkább meg kell szilárdítani és tökéletessé kell tenni e tevékenység teocentrikus voltát: azaz Jézus Krisztusban az Atyára irányultságát. Jóllehet különféle vélemenyek és fölfogások mind a múltban, mind a jelen korban és ma is hajlamosak arra, hogy megosszák, sőt egymással szembeállítsák a teocentrizmust (istenközpontúságot) és az antropocentrizmust (emberközpontúságot), az Egyház Krisztust követve arra törekszik, hogy a történelem folyamán e kettőt szoros egységbe foglalja. A legutóbbi Zsinat tanításának ez az egyik fő, vagy talán legfontosabb princípiuma. Ha tehát az Egyház jelen korszakában vállalt feladatánál fogva a legfontosabb teendőnk, hogy ennek a Zsinatnak a tanítását megvalósítsuk, hittel, nyitott szívvel és készséges lélekkel mi magunk is erre a princípiumra hivatkozunk. A már említett enciklikánkban arra törekedtünk, hogy kifejtsük: az Egyház mélyebb és sokkal gazdagabb megismerésének -- ez is ugyanennek a Zsinatnak gyümölcse -- szélesebbre kell tárnia értelmünket és szívünket Krisztus felé. Most újra hangsúlyozni kívánjuk, hogy senki nem nyílhat meg Krisztus felé -- aki mint a világ Megváltója egészen kinyilatkoztatja az embert az embernek -- másként, mint az Atyával és az Ő szeretetével való érettebb kapcsolatban. Krisztus "elmagyarázta" nekünk Istent 5. Isten, "aki megközelíthetetlen fényben lakik,8 a mindenség nyelvén beszél az emberhez: "mert az Ő láthatatlan tökéletességei, örök ereje és istensége, a világ teremtése óta a teremtett dolgok által értelemmel szemlélhetők".9 De ez a közvetett és tökéletlen ismeret, amely az Istent a teremtmények és a látható világ révén kereső lélek gyümölcse, még nem az "Atya látása", mert "Istent soha nem látta senki" -- mondja Szent János. S hogy ennek az igazságnak még nagyobb súlya legyen, hozzáteszi: "az egyszülött Isten, aki az Atya ölén van, Ő magyarázta el".10 Ez az "elmagyarázás" a maga isteni életének kifürkészhetetlen misztériumában -- egységében és háromságában -- mutatja meg Istent; Őt, aki megközelíthetetlen fényben lakik.11 Mindazonáltal Krisztus e "magyarázata" elsősorban ember iránti szeretete, azaz emberszeretete, "filantrópiája" oldaláról ismerteti meg velünk Istent.12 Az Ő "láthatatlan" tökéletességei ebben egész különlegesen "láthatóvá" válnak, sőt összehasonlíthatatlanul láthatóbbá, mint minden egyéb művében, melyek "teremtettek". Mert Krisztusban és Krisztus által válnak láthatóvá, azaz tetteiben és szavaiban, végül pedig kereszthalálában és föltámadásában. Krisztus láthatóvá tette az irgalom Atyját 6. Így tehát Krisztusban és Krisztus által Isten is fölragyog a maga irgalmában, hiszen általa és benne megmutatkozik az az isteni tulajdonság, melyet már az Ószövetség is különböző képekkel és kifejezésekkel mint "irgalmat" határozott meg. Krisztus ehhez az ószövetségi hagyományhoz fűz örökérvényűértelmezést. Az irgalomról nemcsak beszél, nemcsak példabeszédekkel és hasonlatokkal magyarázza, hanem személyében magára öltve megtestesíti. Hiszen elmondható róla, hogy Ő maga az "irgalom". Mindazoknak tehát, akik meglátják és megtalálják benne az irgalmat, különleges módon "láthatóvá" lesz Isten, mint az "irgalomban gazdag" Atya.13 A mai ember nem érti az irgalom fogalmát 7. Úgy tűnik, korunk emberének lelkülete szembefordul az irgalmas Istennel, talán jobban, mint korábban. S azt is megpróbálja, hogy az emberi szívből kiirtsa és az életből kiiktassa az irgalom gondolatát is. Mert úgy véli, az irgalom szava és fogalma nehézséget okoz annak az embernek, aki a történelemben eddig tapasztalt mértéken messze túl úrrá vált, s az eddig nem látott tudományos és technikai fejlődés jóvoltából hatalma alá vetette a Földet és uralkodik rajta14 . Ez a föld feletti uralom azonban csak akkor nem hagy helyet az irgalomnak, ha egyoldalúan és felszínesen fogjuk föl. Erre vonatkozóan hasznos lesz felelevenítenünk azt a képet, amelyet a Gaudium et Spes konstitúció kezdetén találunk. Többek között ezeket a tételeket olvashatjuk ott: "Így tehát a modern világ egyszerre mutatkozik hatalmasnak és erőtlennek, képesnek arra, hogy megvalósítsa a legjobbat, de arra is, hogy elkövesse a legrosszabbat; egyképpen nyitva van számára az út a szabadság vagy a rabszolgaság, a haladás vagy a visszaesés, a testvériség vagy a gyűlölködés felé. Továbbá ráébred az ember, hogy neki magának kell helyes irányba terelnie azokat az erőket, melyeket ő szabadított föl, mert ezek eltiporhatják, de szolgálhatják is".15 A világ veszélyeztetett állapota 8. A mai világ állapota a dolgoknak nemcsak olyan változásait jelzi, melyek az emberiség jobb jövőjét ígérik, hanem több olyan fenyegető jelenséget is mutat, melyek minden eddig ismert veszedelemnél sokkal rosszabbak. Az Egyháznak, jóllehet az ilyenfajta fenyegetések elítélését soha nem mulasztja el (lásd az ENSZ, az UNESCO, a FAO előtt, valamint egyéb helyeken tett nyilatkozatait), mégis ismételten vizsgálnia kell őket az Istentől kapott igazság fényénél. Az irgalom felszólítás az Egyház felé 9. Mert ahogyan Istennek, az "irgalmasság Atyjának" igazsága Krisztusban megjelent,16 az módot ad nekünk arra, hogy nagyon "emberközelben" szemléljük Őt. Olyannak látjuk, aki leginkább akkor van közel az emberhez, amikor az gyötrődik és élete vagy legbensőbb méltósága kerül veszélybe. Éppen ezért az Egyház és a világ jelenlegi helyzetében az emberek egyenként is, közösségben is, saját kezdeményezésük alapján -- hogy úgy mondjuk -- az eleven hitérzéktől vezetve visszatérnek Isten irgalmához. Erre kétségtelenül maga Krisztus biztatja őket, aki a Szentlélek által az emberi lélekben tevékenykedik. Istennek, az "irgalmasság Atyjának" Krisztus által föltárt misztériuma ugyanis olyan különleges fölszólítássá válik, mely az embert fenyegető mai veszedelmek közepette az Egyház felé hangzikel. Jelen enciklikánkkal tehát ezt a fölszólítást akarjuk elfogadni: a kinyilatkoztatás és a hit örökérvényű, valamint egyszerűségében és mélységében páratlan szavaiból kívánjuk meríteni mondanivalónkat, hogy ezáltal Isten és az emberek színe előtt újra elmondjuk korunk nagy gondját. Könyörögnünk kell az irgalomért 10. A hit és a kinyilatkoztatás ugyanis nem arra figyelmeztet, hogy Istennek, az "irgalmasság Atyjának" misztériumát a tárgyi valóságtól elvonatkoztatva szemléljük, hanem inkább arra, hogy Krisztus nevében és Krisztussal együtt ehhez az irgalmassághoz folyamodjunk. Nemde Krisztus határozottan állította, hogy a mi Atyánk, "aki a rejtekben lát",17 szüntelenül várja tőlünk, hogy minden szükségünkben hozzá forduljunk és mindig az Ő misztériumát kutassuk: ti. az Atya és az Ő szeretetének misztériumát?18 Éppen ezért azt kívánjuk, hogy a következő elmélkedések vezessenek közelebb mindenkit ehhez a misztériumhoz, s egyben jelentsenek sürgető felszólítást az Egyház felé az irgalomra, melyre az ember és a mai világ annyira rászorul. Sőt, pontosan erre szorul rá, bár sokszor tudatában sincs ennek. MÁSODIK RÉSZ AZ ISTENI IRGALOM KINYILATKOZTATÁSA I. KRISZTUS KINYILATKOZTATJA ISTEN IRGALMÁT Kinyilatkoztatását elsősorban a "szegények" értik 11. Názáret városában a földijei előtt Krisztus Izaiás prófétára hivatkozott: "Az Úr lelke rajtam; azért kent föl engem, hogy hirdessem az örömhírt a szegényeknek. Elküldött, hogy prédikáljam a foglyoknak a szabadulást és a vakoknak a látást, hogy szabadon bocsássam az elnyomottakat, és prédikáljam az Úrkedves esztendejét."19 Lukács szerint ez Krisztus első messiási megnyilatkozása, melyet majd az evangéliumból ismert tettek és kijelentések követnek. E tettek és szavak által jeleníti meg Krisztus az Atyát az emberek között. Arra azonban nagyon föl kell figyelnünk, hogy ezek az emberek elsősorban a szegények: akik nélkülözik az élet fenntartásához szükséges javakat, meg vannak fosztva szabadságuktól, vakok lévén nem szemlélhetik a teremtett dolgok szépségét, lelki fájdalmaktól szenvednek, társadalmi igazságtalanságok áldozatai vagy éppen bűnösök. Leginkább tehát számukra lesz a Messiás könnyen fölismerhető jele Istennek, aki a szeretet. Magának az Atyának válik jelévé. Ebben a látható jelben szemlélhetik az Atyát korunk emberei éppúgy, mint akik a régebbi korokban éltek. Irgalmassága tanúság messiási küldetése mellett 12. Hasznos azt is megjegyeznünk, hogy amikor küldöttek jöttek Jézushoz Keresztelő Jánostól, hogy megkérdezzék: "Te vagy, aki eljövendő vagy, vagy mást várjunk?",20 Ő ugyanarra hivatkozik, amivel Názáretben elkezdte a tanítást és így felel nekik: "Elmenvén jelentsétek Jánosnak, amit láttatok és hallottatok: vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak és a süketek hallanak; halottak föltámadnak, a szegényeknek hirdettetik az evangélium". Majd így fejezte be szavait: "és boldog mindaz, aki nem fog megbotránkozni bennem".21 A messiási irgalom tettekben fejeződik ki 13. Jézus tehát leginkább életstílusával és tetteivel nyilatkoztatta ki, hogy mi módon van jelen e világban az a szeretet, amely tevékeny, amely megszólítja az embert, és tartalmazza mindazt, ami az ember emberségét jelenti. Az ilyenfajta szeretet nagyon érzékenyen érinti az embert, valahányszor beteg, jogtalan vagy nyomorúságos helyzetben van, s egyáltalán egész története folyamán, amíg csak "emberi állapotban" van. Az "emberi állapot" különféle módokon jelöli az ember szorongásait, fizikai és erkölcsi törékenységét. Márpedig pontosan ez az állapot az, amelyben megmutatkozik az a fajta szeretet, amelyet a Szentírás nyelvén "irgalmasságnak" mondanak. Krisztusban megtestesült az isteni irgalom 14. Krisztus tehát kinyilatkoztatja Istent, aki Atya, aki "a szeretet", amint ezt Szent János mondja első levelében.22 Föltárja előttünk az "irgalomban gazdag" Istent, amint ezt Szent Pálnál olvassuk.23 Ez pedig nemcsak egy egyszerű tanítás, hanem olyan tényleges valóság, mely Krisztusban mutatkozik meg számunkra. Krisztus tudta, hogy szeretete és irgalma jelenvalóvá teszi az Atyát. Éppen ezért ezt tekintette küldetése, messiási feladata fő bizonyságának: ez volt az, amit saját szavaival először a názáreti zsinagógában hirdetett, majd tanítványai és Keresztelő János küldöttei előtt megismételt. Prédikációinak fő témája az irgalom 15. Jézus ezért tette prédikációinak is egyik fő témájává az irgalmat, hogy bemutassa a jelenvaló Istent, aki Atya, szeretet és irgalom. Amint más témakörökben is szokta, az irgalomról is "parabolákban", példabeszédekben szól, mivel ez a kifejezési forma jobban föltárja a mondottak természetét. Elegendő emlékeznünk a tékozló fiú,24 az irgalmas szamaritánus,25 vagy a gonosz szolga26 példabeszédére. De ezeken kívül is számtalan helyet találunk Krisztus tanitásában, melyek mindig új módon világítják meg a szeretetet és az irgalmat. Gondoljunk csak a jó pásztorra, aki elmegy, hogy megkeresse az eltévedt bárányt,27 vagy az asszonyra, aki fölforgatja a házat, hogy megtalálja elveszett drachmáját.28 Az evangélisták közül Lukács az, aki részletesen kibontja Krisztus tanításának e fejezetét, és ezzel kiérdemelte, hogy művét az "irgalmasság evangéliumának" nevezzük. Az isteni irgalom tény és törvény 16. Ha pedig a prédikációról van szó, azonnal fölvetődik a nagy kérdés: mi a szavak jelentése és a fogalmak tartalma? Jelen esetben a kérdés úgy merül föl, hogy mit értsünk az irgalom fogalmán a szeretet fogalmával összefüggésben. E fogalmak tartalmának helyes ismerete kulcsfontosságú ahhoz, hogy az irgalom Iényegét föl tudjuk fogni. Ez pedig valóban igen fontos számunkra. Mindazonáltal mielőtt tovább folytatnánk az irgalomról megkezdett elmélkedésünket, melynek folyamán szeretnénk pontosan kielemezni az "irgalom" fogalmi tartalmát és a szó jelentését, jól meg kell jegyeznünk, hogy Krisztus, miközben kinyilatkoztatta Isten szerető irgalmát, megkövetelte az emberektől, hogy miután Őt látták, engedjék a saját életükben is az irgalom és a szeretet által vezettetni magukat. Ez a követelmény a messiási üzenet sajátos jellegéhez tartozik, és az evangéliumi "éthosz" (erkölcs) lényegi magvát képezi. A Mester ezt részben parancsként hirdeti a "nagy és első" parancsolatban,29 részben áldó formulaként mondja ki, amikor a hegyi beszédben így szól: "Boldogok az irgalmasok, mert ők majd irgalmat nyernek".30 Krisztus az irgalom kinyilatkoztatása és mintaképe 17. Éppen ezert az irgalomról szóló messiási üzenet kettős természetű: magán hordozza az isteni és az emberi természet jegyeit. Krisztus mint a messiási jövendölések beteljesedése -- mivel annak a szeretetnek megtestesülése, amely leginkább a síró, boldogtalan bűnösök iránt mutatkozik erősnek -- megjeleníti és ily módon teljesebben nyilatkoztatja ki az Atyát, aki "irgalomban gazdag" Isten. Mivel pedig Krisztus az emberek számára egyúttal a mások iránti irgalmas szeretet mintaképe is, sokkal inkább a tetteivel, mint szavaival hirdeti azt az irgalomra szólító felhívást, amely az "evangéliumi éthosz" egyik lényeges összetevője. És ez nemcsak azért fontos, hogy egy etikai törvény, illetve egy bármilyen más törvény beteljesedjék, hanem azért is, hogy eleget tegyünk annak a nagyon súlyos feltételnek, amely szükséges ahhoz, hogy Isten a maga irgalmában kinyilatkoztassa magát az embereknek: "az irgalmasok irgalmasságot nyernek". II. AZ IRGALOM KINYILATKOZTATÁSA AZ ÓSZÖVETSÉGBEN Az isteni irgalom Izrael számára tapasztalat volt 18. Az Ószövetségben az "irgalom" fogalmának hosszú és gazdag fejlődése van. Ide kell tehát visszatérnünk, hogy a Krisztusban megmutatkozó irgalom jobban világítani tudjon. Hiszen amikor Ő tetteivel és parancsaival kifejezte az irgalmasságot, olyan emberekhez beszélt, akik nemcsak értették az irgalom fogalmát, hanem mint az Istennel kötött szövetség népe, sok évszázados történelmükből Isten irgalmasságának különleges tapasztalatával is rendelkeztek. Ez a tapasztalat nem csupán az egyes emberek, hanem a közösség és a nép egész társadalmának lelkületét is áthatotta. A szövetség megszegése és az isteni irgalom 19. Izrael népe ugyanis úgy élt szövetségben Istennel, hogy a szövetséget többször is megszegte. Mikor azonban tudatára ébredt hűtlenségének -- és Izrael hosszú története folyamán sohasem hiányoztak a próféták és mások, akik ezt a lelkiismeretet ébresztgették --, ez a nép az irgalmat hívta segítségül. Erről az ószövetségi könyvek nagyon sok bizonyságot adnak. A fontosabb események és elbeszélések közül most hadd emeljük ki csak a következőket: a bírák történetének kezdetét,31 Salamon imádságát a templomszenteléskor,32 Mikeás imádságát,33 azokat a vigasztalásokat és ígéreteket, melyeket Izaiás hirdetett meg,34 a babiloni fogságban levők imádságát35 és a szövetség megújítását a számkivetésből való visszatérés után.36 Isten irgalma erősebb, mint a nép bűnei 20. Nagy jelentősége van annak, hogy prédikációikban a próféták összekapcsolják Isten szeretetét az irgalommal, amelyre a nép bűnei miatt oly sokszor hivatkoznak. Az Úr Izraelt különleges, a házastársi szeretethez hasonló, kiválasztó szeretettel szereti;37 ezért bocsátja meg bűneit, még a hűtlenséget és az árulást is. Népét ismét irgalmába fogadja, ha a bűnbánatot és a lélek igaz megtérését látja benne.38 A próféták tanításában azirgalom a szeretetnek azt a különleges erejét jelzi, mely legyőzi a választott nép bűnét és hűtlenségét. A szorongatott ember az irgalomhoz menekül 21. Ebben az általános "társadalmi" összefüggésben az irgalom úgy is megmutatkozik, mint a bűnben, különböző fájdalmakban és szerencsétlenségekben gyötrődő emberek belső tapasztalata. Mind a fizikai, mind az erkölcsi rossz (azaz a bűn), azt váltja ki, hogy Izrael fiai és leányai az Úrhoz menekülnek és irgalmáért esedeznek. Így menekült az Úrhoz Dávid, mikor bűne súlyosságának tudatára ébredt.39 Jób a maga szörnyű helyzetében hasonlóképpenaz Úrhoz tér;40 és Eszter is, amikor fölfogja, hogy népét halálra ítélték, Őhozzá menekül.41 S még sok más hasonló példát találunk az Ószövetség könyveiben.42 A kivonulásban megtapasztalt irgalom 22. Izrael népe egészének, s ezen belül az egyes embereknek sok formát öltő meggyőződése -- melyet az egész ószövetségi történelem bizonyít -- a választott népnek arra az ősi tapasztalatára támaszkodik, melyet az egyiptomi tartózkodás idején szerzett. Az Úr rátekintett szolgaságba vetett népe nyomorúságára, és meghallotta kiáltásukat; látva szorongatásukat elhatározta, hogy megszabadítja népét.43 Az Úrnak ily módon végbevitt szabadító tetteiben apróféta megláthatta Isten szeretetét, de könyörületességét is.44 Ez szilárdítja meg a nép egésze és minden egyes tagja biztonságát: ez az isteni irgalom, melyért mindenfajta nehézségek közepette könyörögni lehet. A hitszegés megbocsátása 23. Továbbá ehhez járul az, hogy az embernek a bűne is nyomorúsága. Ezt a boldogtalanságot az ószövetségi nép az Egyiptomból való kivonulás, az aranyborjú fölállítása óta ismerte. E galád szövetségszegés bűnét maga az Úr oldotta föl, amikor Mózesnek ünnepélyesen kijelentette: "Az Úr, az Úr irgalmas és kegyes, türelmes, nagyirgalmasságú és igazmondó."45 A választott nép és minden egyes tagja ebből a kinyilatkoztatásból merítette az erőt és kapta az alapot ahhoz, hogy egy-egy bűn után Istenhez meneküljön. Emlékeztethették ugyanis Őt mindarra, amit önmagáról kinyilatkoztatott, és erre hivatkozva kérhették bocsánatát.46 Az irgalom megmutatkozása Isten és népe kapcsolatában 24. Az Úr tehát tetteivel és szavaival kezdettől fogva föltárta irgalmát a népnek, melyet kiválasztott magának, s amely nép állandóan Őrá hivatkozott, az irgalmasság Istenére, mind a szerencsétlenségek idején, mind saját bűnei után. A szeretetnek e sokféle, és egymástól finomságokban különböző változata az Úr övéi iránti irgalmában mutatkozik meg: atyja a népnek,47 mert Izrael az Ő elsőszülött fia.48 Ugyanakkor vőlegénye is, hiszen a próféta szerint a nép új neve: ruhama, azaz nagyon szeretett menyasszony, aki majd irgalomra fog találni.49 Az irgalom a zsoltárokban 25. Akkor is, amikor e nép hűtlenségével fölingerli az Urat, és az Úr elhatározza, hogy elveti magától, gyengédsége és megbocsátó szerete fordítja el Őt népe iránti haragjától.50 Ezek után érthető, hogy a zsoltárok szerzői miért a hűség és az irgalom, a szeretet és a gyöngédség Istenéről írnak, amikor a legszebb zsoltárokat énekelik az Úrnak.51 Az irgalom az Úr és népe közötti párbeszéd lényege 26. Mindezekből következik, hogy az irgalom nem csupán az istenfogalom tartozéka, hanem az Úr és népe közötti bensőséges kapcsolatnak, a közöttük folyó párbeszédnek is lényege, s mint ilyen, Izrael egész népének, a nép minden egyes fának és leányának életét is áthatja. Az Ószövetség összes könyvei ebből a szempontból mutatják be a sok jelentésű irgalmat. Ezért nehéz e könyvekből világos választ kapni erre a filozófiai kérdésre: mi önmagában az irgalom? Mindazonáltal a Szentírásban használt szavak sok mindent tanítanak róla.52 Az irgalom személyes megtapasztalása a bűnbánatban 27. Az Ószövetség sok hasonló értelmű szóval írja körül az Úr irgalmát, s mindegyik bizonyos egyedi jelentéssel különbözik a többitől, mégis mondhatjuk, hogy valamennyi arra irányul, hogy az irgalom természetfölötti gazdagságát bemutassa és sokarcúságát az ember elé állítsa. Az Ószövetség buzdítja a nyomorultakat, elsősorban pedig azokat, akiket bűnök terhelnek -- s nemkülönben az Istennel szövetségre lépett Izraelt --, hogy hívják segítségül az irgalmat, és föltétlenül bízzanak benne, amennyiben az irgalmat épp a bukások és a lelkek reményvesztése idején említi. S valahányszor az irgalom megmutatkozott, illetvebeteljesedett a nép vagy egy-egy ember életében, megtaláljuk a Szentírásban az Istennek adott hálát és dicsőítést. Az igazságosság és az irgalom összetartozása Istenben 28. Ily módon tehát az irgalom az igazságosság ellentéteként (de nem ellentmondásaként!) jelentkezik, s gyakran nem csupán hatalmasabbnak, hanem mélyebbnek is bizonyul annál. Már az Ószövetség is meggyőz arról, hogy bár az igazságosság az emberben igazi erény (justitia), Istenben pedig transzcendentális tökéletesség, a szeretet mégis "előbbrevaló", mivel a szeretet az első és a fő erény. A szeretet enyhíti az igazságosságot, és a szeretet mindvégig az igazságosságnak szolgál. A szeretet igazságosságot megelőző magasabbrendűsége -- ami az egész kinyilatkoztatásnak jellemző adata -- az irgalomnak köszönhető. Ez a zsoltárosnak és a prófétáknak annyira nyilvánvaló volt, hogy náluk az igazságosság az Úr irgalmából következő üdvösséget jelenti.53 Az irgalom tehát különbözik az igazságosságtól, de nincs vele ellentmondásban, ha valóban elfogadjuk Isten jelenlétét az emberi történelemben -- amint ezt az Ószövetség teszi --; Istenét, aki mint a dolgok teremtője különleges szeretettel szereti teremtményeit. A szeretet természete szerint kizárja azt, hogy Isten gyűlölje vagy rosszat akarjon annak, aminek egykor a teljes létét ajándékozta: "semmit sem gyűlöltél azokból, amiket teremtettél.54 E szavak fölfedik az irgalom és az igazságosság kapcsolatának legmélyebb alapjait, melyekkel Isten az emberrel és a világgal szemben viseltetik. Ezenkívül arra késztetnek, hogy e kapcsolat elevenítő gyökereit és végső okait úgy keressük, hogy visszavisszük őket a dolgok "principiumára", a teremtés misztériumába. E szavak az Ószövetség körülményei között előre jelzik Isten teljes kinyilatkoztatását, aki "a szeretet".55 Az irgalom végighúzódik az üdvtörténeten 29. A teremtés misztériumával pedig szorosan összetartozik a kiválasztás misztériuma, mely meghatározza annak a népnek a történetét, melynek atyja a hite miatt Ábrahám. E nép által, amely végigvonul az Ószövetség és az Újszövetség időszakain, a kiválasztás eljut minden egyes emberhez és az emberiség egészhatalmas családjához. "Örök szeretetben szerettelek meg téged; ezért irgalmamban magamhoz vontalak".56 "A hegyek eltűnnek majd, irgalmam azonban nem távozik el tőled, és az én békém szövetsége nem fog meginogni."57 Ez az igazság, mely a maga idejében Izrael felé hangzott el, az egész emberi történelem távlatát jelenti, amely távlat egyszerre időbeli és eszkatologikus.58 Végezetül Krisztus az Atyát ugyanabban a távlatban és a lelkek előkészített állapotában úgy nyilatkoztatja ki, amint eztaz ószövetségi könyvek számos lapja megerősíti. E kinyilatkoztatás végét jelentik szenvedésének előestéjén Fülöp apostolnak mondott szavai: "Oly sok ideje veletek vagyok, és nem ismertél meg engem... Aki engem látott, látta az Atyát".59 III. AZ IRGALOM KINYILATKOZTATÁSA AZ EVANGÉLIUMBAN A Magnificat és a Benedictus 30. Szent Lukács evangéliuma a két szövetség határán egész különleges megfeleléssel visszhangozza azt az isteni irgalomhoz tartozó két szót, melyekben erőteljesen hangzik mindaz, amit az Ószövetség teljes hagyománya az irgalomról mondott. Olyan nyelvi sajátságok mutatkoznak ugyanis benne, amelyek különböző ószövetségi részekhez kapcsolódnak. Látjuk Máriát, amint Zakariás házába lépve teljes szívéből magasztalja az Urat irgalmáért, melynek "nemzedékról nemzedékre" részesei lehettek az istenfélelők. Izrael kiválasztásáról szólva ismét csak az irgalomról beszél, amelyről Isten mindig megemlékezik.60 Mindkét esetben a hesedről van szó, ti. a hűségről, mely Isten népe iránti szeretetéből való; az ígéretekhez való hűségről, mely Isten Anyjának anyaságában nyeri el teljes megvalósulását. S miután Keresztelő Szent János megszületett, atyja, Zakariás ugyanabban a házban áldja Izrael Istenét, ésdicsőíti az Ő irgalmát, amelyet "atyáinkkal tett, megemlékezvén az Ő szent szövetségéről".61 A tékozló fiú példabeszéde 31. Krisztus tanításában az irgalom Ószövetségtől örökölt képe egyszerűbbé és bensőségesebbé válik. Ez leginkább talán a tékozló fiú példabeszédében mutatkozik meg,62 melyben az isteni irgalom lényege szinte tapinthatóan van kifejezve, bár maga az irgalom szó nem fordul elő benne. És ez nemcsak a nyelvhasználatnak köszönhető, mint az ószövetségi könyvek esetében, hanem a hasonlatnak is, amely az atyai szeretet és a tékozló fiú bűnének találkozásában módot ad arra, hogy mélyebben láthassuk az irgalom háttérben rejlő misztériumát. A tékozló fiú bűne az ősbűnnek is képe 32. Ez a fiú ugyanis, aki megkapja atyjától az örökség rá eső részét, aztán elhagyja a házat, hogy vagyonát távoli vidéken "fényűző módon élve" föleméssze, valamiképpen minden kor emberét képviseli, kezdve azzal, aki elsőként tékozolta el a kegyelem és az ősi méltóság örökségét. A hasonlat ebben az értelemben nyílik a legtágabbra. A példabeszéd ugyanis közvetve a szeretet szövetségének minden megsértését, a kegyelem minden elvesztését és az összes vétket érinti. Igaz, ha a példabeszédet összevetjük a prófétai hagyománnyal, kevés utalást találunk benne Izrael népének hűtlenségére, a tékozló fiú hasonlata azonban mégis kiterjeszthető arra is. A fiú, "miután mindent fölemésztett..., maga is nyomorogni kezdett", annál is inkább, mert a vidéken, ahová az atyai házat elhagyva költözött, éhínség tört ki. Szeretett volna jóllakni bármivel, akár a "takarmányból, amit a disznók ettek", melyeket a "vidék egyik polgárának" megbízásából ő legeltetett, de azt is megtagadták tőle. A tékozló fiú bűne a személyes bűnöknek is képe 33. Ez a hasonlat az ember belső világára is érvényes. Mert igaz, hogy az örökség, amit a fiú az atyjától kapott, anyagi javak halmaza volt; de e vagyonnál sokkal nagyobb jelentőségű volt az a fiúi méltóság, amely az atyai házban őt megillette. Annak a helyzetnek tehát, amelybe javainak elvesztésével került, figyelmeztetnie kellett volna őt erre az elveszített méltóságra. Amikor kikövetelte atyjától a neki járó részt, ezt minden bizonnyal nem gondolta át. S úgy tűnik, még most sem tért magához, mikor ezt mondja: "Atyámnak házában hány bérese bővelkedik a kenyérben, én pedig éhen halok". A bűnben a személyes méltóság veszett el 34. Saját helyzetét még mindig az elveszett javakhoz méri, melyek már nincsenek birtokában, a béresek pedig az atyai házban "bővelkednek" bennük. E szavai elsősorban az anyagi javakkal való törődését jelzik. Mögöttük azonban az elveszett méltóság fájdalma és az elszakított fiúi kapcsolat fölismerése rejlik. A tékozló fiú hazatérésnek igazi oka 35. Végül erre az elhatározásra jut: "Fölkelek, elmegyek atyám házába, és mondom majd: Atyám, vétkeztem az ég ellen és a te színed előtt, és már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek; tégy velem úgy, mint eggyel a béreseid közül".63 E szavak élesen jelzik a legfőbb nehézség természetét.Anyagi körülményeinek sanyarú volta, melybe könnyelműsége és vétke miatt jutott, megéreztette vele, hogy fiúi méltósága alatt él. Mikor tehát elhatározta, hogy visszatér az atyai házba, és megkéri atyját, hallgassa meg -- már nem a fiú, hanem egy akármilyen béres jogán --, kívülről nézve úgy tűnt, hogy a nyomor és az éhség kényszeríti erre; az igazi ok azonban a nagyobb veszteség megértése volt. Mert hogy tulajdon atyja házában béres legyen, ez kétségtelenül nagy szégyen és rangvesztés; a tékozló fiú mégis kész volt elfogadni e megszégyenülést. Pontosan tudta, hogy neki az atyai házban nincs már más joga, csak legfeljebb annyi, mint egy béresnek. Elhatározása mindazon dolgok pontos ismeretéből fakadt, melyeket megérdemelt, s melyekre az igazságosság szerint joga lehetett. Maga ez a megfontolás bizonyítja, hogy a tékozló fiú lelkiismeretében fölébredt az elveszett méltóság tudata, azé a fiúságé, amelyben atyjával élt. Végül is ilyen érzésekkel indult útnak. A tékozlás bűne az atyát is sértette 36. A tékozló fiúról szóló példabeszédben egyetlen egyszer sem szerepel az "igazságosság" szó, mint ahogy az eredeti szövegben az "irgalom" sem fordul elő: de az igazságosság és a szeretet összekapcsolása, amit mi irgalomnak nevezünk, igen finom gonddal bele van szőve az evangéliumi példa tanításába. Mert napnálvilágosabb, hogy a szeretet mindannyiszor irgalommá változik, valahányszor át kell lépnie az igazságosság rögzített szabályát, mely pontos, de gyakran igen szűk. A tékozló fiú ugyanis azt érdemelte volna, hogy miután az atyjától kapott javakat eltékozolta, hazatérvén az atyai házban béresként keresse kenyerét, s amennyiben képes, lassanként gyűjtsön össze magának valamit, ami persze soha nem fogja elérni az eltékozolt vagyon mértékét. Legalábbis az igazságosság rendjénekez lett volna a követelménye, sőt azt még fölül is haladta volna, hiszen ez a fiú nem csupán az atyai örökség számára őrzött részét vitte magával, hanem eljárásával atyját is megbántotta és meggyötörte. Cselekedetei ugyanis, melyekkel méltatlanná vált a fiúi méltóságra, nemcsak nem maradhattak közömbösek atyja számára, hanem fájdalmasan is érinthették, hiszen végül is a saját fiáról volt szó, s ezt a kapcsolatot semmi sem oldhatta föl és nemszüntethette meg. Ennek a tékozló fiú is tudatában van; s ez egy olyan fölismerés, mely világosan megmutatja neki az elveszített méltóságot, és arra serkenti, hogy megbecsülje a helyet, melyben atyja házában ezek után még része lehet. Az atya alakja Istent mint Atyát képviseli 37. A tékozló fiú lelkiállapotának képe módot nyújt arra, hogy fölfogjuk, miben is áll az isteni irgalom. Mert kétségtelen, hogy ebben az egyszerű, de mélységes hasonlatban az atya alakja Istent mint Atyát képviseli. A példabeszédbeli atya és szívének legbensőbb érzéseit eláruló viselkedése megnyitja annak lehetőségét, hogy az irgalmat az Ószövetségben élt fiúk távlatait meghaladó, teljesen új, a korábbinál egyszerűbb és mélyebb összefüggésben lássuk. A tékozló fiú atyja ugyanis olyannak mutatkozik, aki hűséges marad atyaságához és hűséges a szeretethez, melyet ő a maga részéről soha nem vont meg fiától. S ez a hűség nemcsak abban a készséges lélekben jut kifejezésre, mellyel az atya átöleli hazatérő fiát, hanem sokkal inkább abban az örömben és ünnepben, mely oly nagy, hogy a nagyobbik testvérben irigységet és ellenszenvet ébreszt, hiszen ő az atyai háztól soha nem ment el, és atyját soha nem hagyta el. Az atya örömének forrása 38. Az atya önmaga iránti hűsége -- amely hűség már az ószövetségi hesed fogalomban benne volt -- érzelmileg nagyon telített. Mert ezeket olvassuk: amikor az atya meglátta a házhoz közeledő tékozló fiút, "megindult és hozzáfutva a nyakába borult és megcsókolta".64 Bizonyára igen nagy megindultsággal cselekedett; ezadja a fiú iránt tanúsított nagylelkűség magyarázatát, mely később a nagyobbik testvért oly nagy méltatlankodásra indította. Márpedig e megindultság okait a puszta érzelemnél sokkal mélyebben kell keresnünk; az atya ugyanis megérti, hogy valami alapvető jó kerülte el a pusztulást: tulajdon fiának embersége. Mert az örökséget ugyan eltékozolta, embersége azonban biztonságban van, sőt, most újra megtaláltatott. Erről tanúskodnak a szavak, amelyeket az atya a nagyobbik testvérnek mond: "Lakomáznunk és örülnünk kellett, mert ez a testvéred halott volt és életre támadt, elveszett és megtaláltatott".65 Ehhez járul még az is, hogy a Lukács szerinti evangélium tizenötödik fejezetében ott találjuk az újra megtalált bárány példabeszédét,66 majd az újra megtalált drachmáét.67 Mindkét esetben ki van emelve az öröm, ami a tékozlú fiú történetében is jelen van. Az atya önmaga iránti hűsége teljes egészében az elveszett fiú emberségére és méltóságára irányul. Ez a végső magyarázata annak az igen nagy örömnek, melyet a fiú hazaérkezése okozott. Az atyai irgalom fölemel és visszaadja az elveszett fiúi méltóságot 39. Továbbá a fiú iránti szeretetről -- arról a szeretetről, mely az atyaság természeteből következik -- elmondható, hogy szinte kötelezte az atyát, hogy törődjék fia méltóságával. Mert e törődés határozta meg a szeretetnek azt a stílusát, melyről Szent Pál ezeket mondta: "A szeretet türelmes, a szeretet jóságos... nem keresi a magáét, nem sértődik, nem gondol rosszat..., hanem együtt örül az igazsággal, mindent remél, mindent elvisel..." és "soha meg nem szűnik".68 Az irgalom tehát -- amint Krisztus a tékozló fiú példabeszédében bemutatja -- annak a szeretetnek a természetét hordozza, melyet az Újszövetségben "agapénak" neveznek. Épp ezért ez a szeretet le tud hajolni minden tékozló fiúhoz, minden emberi nyomorúsághoz, különösen pedig mindenfajta erkölcsi nyomorúsághoz, azaz bűnhöz. És amikor ez megtörténik, az, aki az irgalmat megtapasztalja, nem megvetéssel találkozik, hanem azt érzi, hogy újra megtalálták és értékelik őt. Az Atya öröme -- mert a fiú "megtaláltatott" és "újjáéledt"-- mindenekelőtt egy sérthetetlen értékről tanúskodik, arról, hogy a fiú,jóllehet tékozló lett, nem szűnt meg az atyának fia lenni; de emellett egy visszaszerzett jót is jelez, amennyiben a tékozló fiú visszatért a tulajdon igazságához. Az irgalom közös értéktapasztalat 40. Ami Krisztus példabeszéde szerint az atya és a fiú között történik, azt nem értékelhetjük külső szemlélő gyanánt, hiszen az irgalommal kapcsolatos összes előítéletünk nagyrészt egy csupán kívülről hozott ítélet gyümölcse. Néha ugyanis megtörténik, hogy az irgalomban valami egyenlőtlenséget érzünk az irgalmat gyakoroló és az irgalmat nyerő között, és emiatt az utóbbit lenézzük. Ebből pedig hajlandók vagyunk arra a végkövetkeztetésre, hogy az irgalom megszégyeníti azt, aki kapja, és megsérti az emberi méltóságot. A tékozló fiú hasonlata azonban meggyőz arról, hogy a dolog egészen másképp áll: az irgalom lényege annak a közös jónak megtapasztalására támaszkodik, ami maga az ember; és az embert egyetemesen megillető méltóság megtapasztalásából fakad. Ez a közös tapasztalat pedig azt eredményezi, hogy a tékozló fiú önmagát és tetteit a teljes igazságnak megfelelően kezdi látni (az igazságnak ez a látása a teljes alázatot jelenti). Az atya számára viszont ugyanezen igazság szerint a fiú lesz az egyetlen érték, hiszen világosan és nyilvánvalóan látja, hogy ez az érték az igazságosság és a szeretet titokzatos közössége által vált teljessé; a szeretet által, mely feledni látszik minden rosszat, amit a fiú elkövetett. A megtérés a szeretet és az irgalom jele a világban 41. A tékozló fiú hasonlata egyszerűen, épp ezért gyökerében fejezi ki a megtérés igazságát. Hiszen épp a megtérés jelzi legmegbízhatóbban az emberi társadalomban jelenlevő szeretet és irgalom hatását. Az irgalom sajátos és igazi ereje nemcsak abban áll, hogy bátor, éles és segítőkész szemmel néz az erkölcsi, fizikai, testi rosszra, hanem az irgalom természetéhez az is hozzátartozik, hogy észrevesz és azonnal segít; s kimenti az értéket a rossz valamennyi formájából, ami a földön vagy az emberben van. Ha pedig az irgalmat így fogjuk föl, akkor Krisztus messiási üzenetének alapvető tanítását jelenti, s művének alkotó erejét jelzi. Ily módon értették és gyakorolták az irgalmat tanítványai és követői, kiknek lelkében és tetteiben épp az irgalom bizonyította szüntelenül a teremtő szeretetet, mely nem engedi, hogy "legyőzze a rossz", hanem legyőzi a "jóban a rosszat".69 Ezért van szükség arra, hogy az irgalom igazi arcát mindig újra fölfedezzük. S jóllehet különféle előítéletek szólnak ellene, korunknak mégis igen nagy szüksége van erre. IV. AZ ISTENI IRGALOM MEGJELENÉSE A HÚSVÉTI MISZTÉRIUMBAN 1. A KERESZT MINT AZ IGAZSÁGOSSÁG ÉS AZ IRGALOM JELE A megváltás megmutatja Isten hűségét és az ember méltóságát 42. Krisztus messiási igehirdetése és az emberek közötti tevékenysége végül is a keresztbe és a föltámadásba ment át. E végső esemény mélyére kell hatolnunk -- melyet a Zsinat húsvéti misztériumnak nevez -- ha az irgalom igazságát teljesen föl akarjuk tárni, mint ahogyan maga az irgalom is teljesen föltárulkozott üdvösségünk történetében. Mert ha a megváltás igazságának emberi oldala fölfedi az ember mérhetetlen nagyságát, akit ilyen és ily nagy Megváltóra méltattak, ugyanennek a megváltásnak isteni oldala utat nyit -- hogy úgy mondjuk-- ahhoz, hogy tapasztalatilag és "történetileg" fedezzük föl annak a szeretetnek mélységét, mely nem borzadt vissza a Fiú egyedülálló áldozatától, hogy eleget tegyen a Teremtő és Atya hűségének az ember iránt, akit saját képére teremtett, és már "kezdetben" kiválasztott a kegyelemre és dicsőségre. A kereszt fordulat az irgalom kinyilatkoztatásában 43. A nagypéntek eseményei, és már előtte a Getszemáni kertben mondott imádság is, szemmel látható változást hoznak annak a szeretetnek és irgalomnak kinyilatkoztatási folyamatában, melyet Krisztus messiási küldetésével hajt végre. Ő ugyanis, aki "jót cselekedvén és gyógyítván","gyógyítván minden gyengeséget és betegséget"70 ment végig az emberek között, most ellenkezőleg, saját maga szorul irgalomra; és várná is azt, amikor elfogják és kigúnyolják, elítélik és megostorozzák, tövissel koronázzák és keresztre szegezetten a legkegyetlenebb kínok között leheli ki lelkét.71 Épp amikor leginkább megérdemelné az emberektől az irgalmat -- azoktól, akikkel csak jót tett --, nem kapja meg. Sőt, akik legközelebb állnak hozzá, azok sem képesek megvédeni, ellenségei kezéből kiragadni. Krisztusban messiási küldetésének ezen az utolsó útján beteljesednek a prófétai jövendölések, főleg Izaiásé, melyet Isten Szolgájáról mondott: "az Ő sebei által gyógyultunk meg".72 Isten irgalmassága szeretetben fakad és benne hoz gyümölcsöt 44. Krisztus mint ember, aki az Olajfák hegyén valóban rettenetesen gyötrődik, az Atyához fordul; ahhoz az Atyához, akinek az emberek iránti szeretetét prédikálta, s kinek irgalmát egész életstílusával megmutatta. Mindazonáltal tőle sem vétetik el a halál félelmetes megtapasztalása a kereszten: "Őt, aki a bűnt nem ismerte, értünk bűnné tette",73 mondja Szent Pál, amikor a kereszt misztériumának nagyságát és a megváltás isteni jellegét néhány szóval összegezi. Ugyanez a megváltás Isten szentségének végső és teljes föltárulása: Istené, aki maga az abszolút tökéletesség, az igazságosság és a szeretet teljessége, amennyiben az igazságosság a szeretetre épül, a szeretetből következik és arra irányul. Így tehát Krisztus szenvedésében és halálában -- mivel az Atya nem kegyelmezett tulajdon Fiának, hanem "értünk bűnné tette Őt" -- az abszolút igazságosság azért mutatkozik meg, mert Krisztus az emberi nem bűneiért viseli a szenvedést és a halált. Ez minden kétséget kizáróan az igazságosság "túláradása", mivel az ember bűneit az Istenember áldozata "egyenlíti ki". Ez a fajta igazságosság azonban, ez a teljes egészében Isten "mértéke szerinti" igazságosság, a szeretetből születik, mégpedig az Atya és a Fiú szeretetéből; és teljes egészében a szeretetben hozza gyümölcsét. Ezért Isten mértéke szerinti a Krisztus keresztjében föltárt isteni igazságosság, mert a szeretetből származik és a szeretetben lesz tökéletessé, miközben megtermi az üdvösség gyümölcseit. A megváltás isteni volta nemcsak a bűn megtorlásában valósul meg, hanem akkor is, amikor az emberben a szeretet visszanyeri a teremtő erőt, melynél fogva az ember újra képes lesz az életnek Istenből fakadó teljességéhez és szentségéhez járulni. Így tehát a megváltás magában foglalja az irgalom teljességének kinyilatkoztatását. A húsvéti misztérium enneka kinyilatkoztatásnak kulcsa, s egyben valóra váltása az irgalomnak, mely igazzá tudja tenni az embert és helyre tudja állítani az igazságosságot, amint megköveteli ezt az az üdvözítő rend, melyet Isten kezdettől fogva megkívánt az emberben és az ember által a világban. Isten a keresztben teszi tökéletessé a teremtést 45. A szenvedő Krisztus különleges módon szólítja az embert, és nemcsak a hívőt. A hitetlen ember is észreveheti Benne, mennyire közösségben és kapcsolatban van az emberrel, mennyire önmagáról megfeledkezve áldozza föl magát az ember ügyéért, az igazságért és a szeretetért. A húsvéti misztérium természeteazonban ennél is mélyebb valóság. Mert a Golgota sziklájába rögzített kereszt, melyen Krisztus utolsó szavaival szól a földről az Atyához, annak a szeretetnek a magvából nő ki, mellyel az ember Isten képére és hasonlatosságára teremtetett, s amellyel Isten a maga örök terve szerint megtisztelte az embert. Isten, akit Krisztus nyilatkoztatott ki, nemcsak mint Teremtő és az élet forrása áll összeköttetésben a világgal, hanem mint Atya is, aki az emberrel -- akit Ő hívott arra, hogy e látható világban éljen -- a teremtésnél szorosabb kapcsolatban áll. Éspedig a szeretet kapcsolatában, mely nemcsak létrehozza a jót, hanem tökéletessé is teszi, hogy az ember részesülhessen magának Istennek, az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek életében. Mert aki szeret, az el akarja ajándékozni önmagát. A kereszt a szövetség jele is 46. Krisztus keresztje a Kálvárián úgy áll, mint annak a csodálatos cserének útja, mellyel Isten rendkívüli, csodálatos kapcsolatba lép az emberrel. E cserében elhangzik egy fölszólítás az ember felé, hogy önmagát és önmaga által az egész világot átadván Istennek, váljék az isteni élet részesévé, s mint fogadott gyermek, legyen társörököse annak az igazságnak és szeretetnek, mely Istenben van és Istentől jön. Így, az ember örök rendeltetésének megfelelően -- mely őt Isten fogadott fia méltóságára rendeli -- emelkedik magasba Krisztusnak, Isten egyszülött Fiának keresztje, aki úgy jött el, mint "világosság a világosságtól, igaz Isten az igaz Istentől", hogy végső bizonyságot adjon a csodálatos szövetségről, melyet Isten az emberi nemmel, éspedig minden egyes emberrel kötött. Ez a szövetség, mely pontosan annyi idős, mint az ember, egész a teremtés misztériumáig nyúlik vissza. Az egyetlen választott néppel Isten többször is megújította, s végezetül most, a Kálvárián ugyanolyan hatállyal új és engesztelő szövetséget kötött, mely azonban nem egy nép, Izrael számára van fönntartva, hanem nyitva áll minden egyes ember előtt. Az utolsó szó a föltámadásé 47. Mire tanít tehát minket Krisztus keresztje, melyről úgy tűnik, hogy messiási küdtetésének végső megnyilatkozása? -- Arra, hogy ez még mindig nem az utolsó szó a szövetség Istenétől. Az utolsó azon a hajnalon hangzott el, amikor előbb az asszonyok, majd az apostolok kimentek a keresztre szegezett Krisztus sírjához, megpillantották az üressírt, és elsőként hallották a hírt: "Föltámadott!" Ezt a hírt továbbmondták a többieknek, és ettől kezdve a föltámadt Krisztus tanúilettek. De a kereszt jelenvalósága Isten Fiának megdicsőülésében is folytatódik. A kereszt a rajta kínhalált szenvedett Emberfiáról szóló egész messiási tanúságtételben szüntelenül az Atyaistenről beszél, aki az ember iránti szeretetéhez mindvégig hűséges: "mert Isten úgy szerette a világot" -- és a világban az embert --, "hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy mindaz, aki hisz Benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen".74 Hinni a megfeszített Fiúban pedig azt jelenti, hogy "látni az Atyát";75 azt jelenti, hogy látni a világban megtalálható a szeretetet, látni, hogy a szeretet erősebb mindenfajta rossznál, ami csak behálózza azembert, az emberiséget és a világot. Az ilyen szeretetben való hit egyúttal az irgalomban való hitet is jelenti, mivel az irgalom a szeretet nélkülözhetetlen része, szinte a másik neve, s ugyanakkor a szeretet megnyilvánulásának sajátos módja, illetve sajátos megvalósulása mindazzal a rosszal szemben, ami a földkereségen tapasztalható, ami kísérti és hatalmába keríti az embert, ami lelkébe férkőzik, sőt a pokolba tudja taszítani".76 2. KRISZTUS FÖLTÁMADÁSA MINT AZ ISTENI IRGALOM KINYILATKOZTATÁSA A kereszt ítélet a halál fölött 48. Mindezeken kívül Krisztus keresztje a Kálvárián a rossz erejének, Isten Fia elleni erejének is bizonysága. A rossz hatalmának megnyilvánulása azzal szemben, aki az összes emberek között egyedül volt ártatlan és idegen a bűntől, s akinek világba jövetele egyedül volt mentes Ádám engedetlenségétől és az eredeti bűn örökségétől. És íme, pontosan Őbenne, Krisztusban nyeri el büntetését a bűn, az Ő áldozatának és "egészen a halálig" tartó engedelmességének árán.77 Őt, aki nem ismerte meg a bűnt, Isten "értünk bűnné tette".78 De bekövetkezett az igazságszolgáltatás a halál fölött is, mely az emberi történelem kezdete óta társa a bűnnek. És hogy ilyen ítélet történhetett, az Annak halálának köszönhető, aki nem ismerte a bűnt, és egyedül volt képes arra, hogy halálával megölje a halált.79 Ily módon Krisztus keresztje, melyen az Atyával egylényegű Fiú eleget tesz Isten igazságosságának, gyökerében mutatja meg az irgalmat, helyesebben a szeretetet. Azt a szeretetet, mely ellentmond a gyökérnek, melyből az emberi történelemben a rossz származik, nevezetesen a bűnnek és a halálnak. A végső beteljesedés alapja letétetett a húsvéti misztériumban 49. A kereszt tehát az a legmélyebb pont, ameddig az Istenség lehajolt az emberhez, és mindahhoz, amit az ember -- főleg a nehezebb és sanyarúbb időkben -- a maga szerencsétlenségének nevez. A kereszt azt jelenti, hogy az örök szeretet ápolni kezdte azokat a sebeket, melyek az embernek földi élete folyamán a leginkább fájnak, s hogy beteljesedett a messiási ígéret, melyet egykor a názáreti zsinagógában mondott ki Krisztus,80 majd Keresztelő János küldöttei előtt megismételt.81 A mondottak szerint, melyek már Izaiás jövendölésében is benne foglaltattak,82 ez az ígéret a szegények, a meggyötörtek, a foglyok, a vakok, a szenvedők és a bűnösök iránt irgalmas szeretet kinyilatkoztatása által vált valóra. A húsvéti misztérium azonban túlhaladja annak a sokféle rossznak a határait, melynek az ember földi életében részese lehet. Krisztus keresztje ugyanis megláttatja velünk a rossznak a bűnbe és a halálba nyúló gyökereit, s így a kereszt eszkatologikus jellé válik: csupán az eszkatologikus beteljesedésben és a mindenség végső megújításában győzi le majd a szeretet a rossz belső gyökereit az összes választottakban, amikor a szeretet -- egészen érett gyümölcsként -- megtermi majd a dicsőséges halhatatlanság, a szentség és az élet országát. Ennek az eszkatologikus beteljesedésnek alapja azonban Krisztus keresztjében és halálában már készen van. És hogy Krisztus "harmadnapra föltámadott" a halálból,83 ez messiási küldetésének végső jele; ez foglalja össze a rossz hatalma alatt álló világban jelenlevő irgalmas szeretet kinyilatkoztatását. Ebben a világban a szeretet megnyilvánulása az irgalom 50. A kereszt egyúttal az "új eget" és az "új földet",84 is jelzi, ahol Isten majd "letöröl szemükről minden könnyet, és halál nem lesz többé;sem gyász, sem jajgatás, sem fájdalom nem lesz többé, mert amik eddig voltak, elmúltak".85 Amikor majd a világ elérkezik a végső tökéletességre, az irgalom úgy fog megmutatkozni, mint szeretet. A világ jelen állapotában azonban, az emberi történelemben -- mely a bűnnek és a halálnak a történelme is -- a szeretetnek kell elsősorban irgalomként megmutatkoznia. Krisztus messiási terve, ami az irgalom programja is, népének, az Egyháznak programját is jelzi. S ennek középpontjában mindig a kereszt áll, mivel az irgalmas szeretet kinyilvánulása a keresztben éri el tetőpontját. Amíg tehát "ami eddig volt", el nem múlik,86 a kereszt marad az a "hely", amelyre Szent János apokalipszisének más szavai is vonatkoztathatók: "Íme, az ajtónál állok és zörgetek. Aki meghallja majd szavamat és ajtót nyit, ahhoz bemegyek, vele fogok étkezni és ő énvelem".87 Mert Isten akkor is különleges módon tárja föl a maga irgalmát, amikor az embert saját Fia, a Megfeszített iránt serkenti "irgalomra". Krisztus irgalmat kér 51. Krisztus, mégpedig a megfeszített az Ige, aki soha el nem múlik:88 Ő az, aki minden emberi szív ajtajánál áll és zörget.89 Nem fojtja meg a szabadságot, hanem pontosan a szabadságból akarja előhívni a szeretetet, mégpedig nem csupán a szenvedő Emberfia iránti együttérzésben vagy részesedésben, hanem valamilyen módon mindegyikünk részéről az örök Atya felé nyújtott "irgalomben" is. Lehetett volna másként az emberi méltóságot magasabbra emelni és jobban megőrizni Krisztus egész messiási művében és az irgalomnak a kereszt által történő kinyilatkoztatásában, mint így, hogy valamiképpen irgalmat nyer az, aki az "irgalmat kinyilatkoztatja"? Az irgalomra kötelező "édes törvény" 52. Nemde valójában erről az irgalomról beszél Krisztus, amikor azt mondja: "Valahányszor megtettétek egynek ezek közül, ...nekem tettétek"?90 Nemde a hegyi beszéd ezen szavai: "boldogok az irgalmasszívűek, mert ők majd irgalmat nyernek"91 az egész evangéliumnak és a benne rejlő csodálatos cserének is összefoglalását adják, amely csere az üdvözítő terv egyszerű, érvényes s ugyanakkor "édes" törvénye? Nemde a hegyi beszéd ezen szavai, melyek mindjárt a kezdet kezdetén megmutatják az emberi szív képességeit -- azt, hogy az emberekben megvan a képesség arra, hogy "irgalmasszívűek" legyenek --, szinte ugyanezen a módon Isten mélységes misztériumát is föltárják: az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek azt a kifürkészhetetlen kapcsolatát, melyben az igazságosságot átölelő szeretet utat nyit azirgalomnak, az igazságosság pedig az irgalom által kinyilvánítja a szeretet tökéletességét. A húsvéti misztérium az irgalom kinyilatkoztatásának beteljesedése 53. Ezért a húsvéti misztérium nem egyéb, mint maga Krisztus, a fölfoghatatlan Isten misztériuma kinyilatkoztatásának csúcshelyzetében. Maradéktalanul ugyanis ekkor válnak valóra az Utolsó Vacsora termében elhangzott szavak: "aki engem látott, látta az Atyát".92 Mert Krisztus, akinek az Atya az ember miatt "nem kegyelmezett meg",93 s aki a sajátfájdalmában és a kereszten való gyötrődésében nem tapasztalhatta meg az emberi irgalmat, a föltámadásában mutatja meg akadálytalanul annak a szeretetnek a teljességét, mellyel az Atya Őt és Őbenne minden embert szeret. "Nem a halottak Istene, hanem az élőké."94 Krisztus a föltámadásában annyira megmutatta az irgalmas szeretet Istenét, hogy vállalta a keresztet, mely a föltámadásnak volt az útja. Éppen ezért, amikor megemlékezünk Krisztus keresztjéről, kínszenvedéséről és haláláról, hitünk és reményünk közvetlenül a Föltámadottra irányul; arra a Krisztusra, aki, "amikor... a hét első napján este lett, ...ott állt közöttük" az Utolsó Vacsora termében, "ahol a tanítványok voltak, ...rájuk lehelt és mondta nekik: Vegyétek a Szentlelket. Akiknek megbocsátjátok majd a bűnöket, azok bocsánatot nyernek, akiknek pedig megtartjátok, azoknak meg lesznek tartva".95 A föltámadt Krisztus az irgalom forrása 54. Íme, az Isten Fia, aki föltámadásában mélységesen átérzi az Atya feléje irányuló irgalmát, azaz szeretetét, mely erősebb a halálnál. És ugyanez a Krisztus, az Isten Fia messiási műve végéig, sőt annak befejezése után is az irgalom kimeríthetetlen forrásának bizonyul, a szeretet forrásának, melyről attól kezdve az üdvösség története végéig állandóan bizonyítja az Egyházban, hogy erősebb, mint a bűn. A húsvéti Krisztus, a föltámadott az irgalom végső megtestesülése és eleven jele: egyszerre üdvtörténeti és eszkatologikus. A húsvéti idő szent liturgiája ennek átérzésével adja ajkunkra a zsoltár szavát: "Az Úr irgalmasságait örökké fogom énekelni".96 3. MÁRIA, AZ IRGALOM ANYJA A Húsvétban a Magnificat próféciája is beteljesült 55. Ezekben az Egyház felé Húsvétkor elhangzó szavakban az visszahangzik, amit prófétai erővel Mária mondott ki, amikor Erzsébetet, Zakariás feleségét meglátogatta: "az Ő irgalma nemzedékről nemzedékre".97 E szavak mindjárt a megtestesülés után új fényt vetnek az üdvösség történetére. Krisztus föltámadása után pedig az üdvtörténet látása történetileg is, eszkatologikusan is új lesz. Mert amint az emberiség hatalmas családjában új nemzedékek követték egymást, ugyanúgy attól az időtől kezdve új nemzedékek támadtak Isten népében is, amelyet a kereszt és a föltámadás megkülönböztető jegye Krisztus húsvéti misztériumának pecsétjével "pecsétel meg".98 Isten népét ugyanis annak az irgalomnak megvalósulása jellemzi, melyről Mária Erzsébet házának küszöbén szólt: "az Ő irgalma nemzedékről nemzedékre". Mária részese az irgalom kinyilatkoztatásának 56. Ezen túlmenően Mária az az ember, aki teljesen egyedülálló módon ismerte meg az irgalmat, és szívének áldozatával utolérhetetlen módon követte is, olyannyira, hogy az irgalomban való részesedése az isteni irgalom kinyilatkoztatásának lett része. Áldozata nagyon szorosan kapcsolódik Fia keresztjéhez, mely alatt ő is ott állt aGolgotán. Ezért jelent személye különleges részesedést az irgalom kinyilatkoztatásában. Részesedés ugyanis Isten abszolút hűségében a szeretet és a szövetség iránt, melyet öröktől fogva akart, s amelyet az időben egy emberrel, egy néppel, az emberi nemmel kötött; és ugyanakkor részesedés abban a kinyilatkoztatásban, mely a kereszten egyszer s mindenkorra megtörtént. Máriához, a Megfeszített Édesanyjához hasonló módon senki sem tapasztalta meg a kereszt misztériumát, azaz a transzcendens isteni igazságosságnak a szeretettel való találkozását: a "csókot", melyet az irgalom és az igazságosság váltott egymással.99 Úgy, mint Mária, senki sem fogadta lelkébe ezt a misztériumot: azt a valóban isteni megváltást, mely a Kálvárián a Fiú halála és Anyja szívének határozott "igen"-nel hozzákapcsolódó áldozata által történt. Mária tehát belülről fogja föl az isteni irgalom misztériumát; ismeri ennek árát, és tudja, mily nagyszerű ez a misztérium. Ezért szólíthatjuk Máriát az Irgalom Anyjának (Mater Misericordiae), Irgalmas Úrnőnknek (Domina Nostra Misericordiae), és az Isteni Irgalom Anyjának (Mater Divinae Misericordiae). Mindhárom megszólításban súlyos teológiai tartalom rejlik, mert kifejezik Mária lelkének, sőt egész személyiségének felkészültségét arra, hogy meglássa -- előbb Izrael, majd minden egyes ember, végül az egész emberi nem történelmébe burkoltan -- azt az irgalmat, melyben a Szentháromság terve szerint nemzedékről nemzedékre"100 részesedik az ember. Tapasztalta és "kiérdemelte" az irgalmat 57. Az idézett megszólítások, melyekkel Isten Anyjához fordulunk, elsősorban mégis úgy beszélnek róla, mint a Megfeszített és Föltámadott Anyjáról, aki az irgalmat egész földi életében, s főleg Fiának keresztje alatt ugyanolyan rendkívüli módon érdemelte ki, mint amilyen rendkívüli módon tapasztalta. S mivel Fiának messiási küldetésével olyan rejtett és senki máshoz nem hasonlítható kapcsolatban volt, arra rendeltetett, hogy elhozza az emberekhez a szeretetet, melynek kinyilatkoztatására jött az ő Fia; azt a szeretetet, mely leginkább a szomorkodók és a szegények, a szabadságuktól megfosztottak és a vakok, az elnyomottak és a bűnösök felé mutatkozott meg, úgy, ahogy Izaiás jövendölését idézve előbb a názáreti zsinagógában,101 majd Keresztelő János küldötteinek mondta Krisztus.102 Istenanyasága teszi Máriát az irgalom eszközévé 58. Máriának, a Megfeszített és Föltámadott Anyjának szíve egyedülálló módon részesült abban a szeretetben, melynek "irgalmas" volta leginkább alélek és a test nyomorúsága láttán mutatkozott meg. Máriában és általa ez a szeretet az Egyház és az emberi nem történelmében szüntelenül megmutatkozik, és különösen azért termékeny, mert Isten Anyjában az anyai szív tapintata és éleslátása hordozza, s mert Krisztus mellett elfoglalt helyéből adódóan Mária alkalmassá vált arra, hogy eljuttassa mindazokhoz, akik az anyai kézből könnyebben fogadják ezt az irgalmas szeretetet. Ez a tény, mely oly szorosan kapcsolódik a megtestesülés misztériumához, egyike a keresztény vallás életadó és kiemelkedő misztériumainak. A Zsinat tanítása Máriáról 59. Erről a II. Vatikáni Zsinat így tanít: " Máriának e